Napjaink

Erről eszembe jut a nagy magyar hazafiak egy nem is olyan régi cselekedete. A Magyar Televízió Székházának ostroma. Furcsa egy megnevezés, igaz? Ostrom. Iskolás korunkban olyankor olvastunk ostromról, amikor háború volt, vagy legalábbis csata. Én azt hittem Magyarországon nincs háború. Igaz, béke sincs.

Emberek - félreértelmezett magyarságtudatukkal takarózva - tönkretesznek több száz éves műemlékeket. A műemlék nem visszahozható, nem pótolható. Olyan, mint egy szeretett ember vagy állat. Ha elveszíted, ha megsérül, nem tehetsz már semmit. Ha ennek az épület baja lesz, azt nem lehet javítani. Építhetünk mi új házakat. Szebbeket, korszerűbbeket, vagy korhűeket is. Az nem ugyanaz. Abba már soha többé nem fognak besétálni a rgmúlt idő nagyjai. Ők már nincsenek, de a szellenük tovább él. Azokban a falakban élnek tovább, ahol éltek, dolgoztak, szerettek és meghaltak.

Sosem fogom elfelejteni a helyet, ahol édesapámat utoljára láttam. Egy réges régi ház kapualjában köszönt el tőlem azzal, hogy: "Vigyázz magadra!" Akkor láttam utoljára. Azóta - bár nem hiszek a realitáson túli dolgokban - mindig éreztem a jelenlétét, ahányszor csak arrafelé vezetett utam. Persze tudom én, hogy csak az emlékeim és a szeretetem játszik velem, de mégis. Ő ott van és amig azok a falak állnak, addig elég csak elmennem oda és újra velem van.

Nemrégen Pestenéltem. Híres-hírhedt utcákon bolyongtam álmatlan éjszakákon át. Ott éreztem a régi hősök lehelletét. Az Andrássy út árnyas fái alatt bicajozva szólítottak meg az 56-osok. A parlament tövénél a Dunát bámulva énekeltem és olvastam a verseket, amik az életemet jelentették akkor és éreztem milyen súllyal nyomulnak rám évszázadok tollvonásai. A Hősök terén járva nézegettem a turistákat és legszívesebben mindnek elmeséltem volna, hogy én nem turista vagyok, hogy ez az én hazám és hogy mennyire büszke vagyok rá.

Minden helynek saját története van. Mi magyarok ismerjük a magyar történeteket és mindenkinek megvannak a maga személyes, családi tragédiái, örömei is. A tárgyak, a műemlékek és minden hasonló ezeket őrzik. Nem tudom hogyan lehet valaki úgy nemzeti érzelmű, hogy közben a pótolhatatlan nemzeti értékeket dönti romba.

Bennem van a hiba?

Béke. Szép szó. Már gyermekkoromban tanították, hogy ez fontos. Igaz, nekem még a kommunizmus építésének részeként tartották számon. Akkoriban a béke az elnyomók hatalma alatt állt. Általános iskolában a Béke Raj tagja voltam. Ez egyébként az osztályunkat jelentette. Örsvezető is voltam persze, mert mért maradnék ki pont ebből?

Béke. Mit lehet írni a békéről? Mindenkinek van véleménye, de valahogy mégsem tudjuk pontosan megfogalmazni pontosan, hogy mit is jelent ez. Azt hiszem a béke olyan, mint az egészség, az idő vagy a szeretet. Csa akkor vesszük észre a fontosságát, amikor elveszítjük. A béke számomra csak egyszerűen nyugalmat jelent. Mikor nincsenek háborúk, nincsenek viszályok, nincs bűnözés és konfliktusok.

Ma nincs béke. Sehol. Emberek lőnek más emberekre. Férfiak vernek nőket, nők csapnak be férfiakat. Anyák ölik meg saját csecsemőiket, apák erőszakolják meg saját lányaikat. Politikusok hazudnak a népnek, a nép tombol az utcákon a vezetőik ellen. Ez nem béke. Béke ott van, ahol az emberek - saját jól felfogott érdekükben - képesek csendben, nyugodtan egymás mellett, egymást segítve élni. Azt hiszem mindenkiben belül kezdődik a béke. Vagy nem. Azok, akik képtelenek szeretni, mert sosem kaptak igaz szeretetet, azok sosem élhetnek békében. Magukkal sincsenek kibékülve, hát hogy lennének másokkal?

Szeretni kell, ennyi az egész. Megfogni egymás kezét és szeretni. Szeretni teljes, tiszta szívből. Csak ez változtathatja meg a világot. Önzetlenül, igazán. Ha arra is lusták vgyuk, hogy felemeljük a szenvedő fejét és rámosolyogjunk, akkor nincs esélyünk. Mi magunk fogjuk elpusztítani a bolygót csupa önzésből, félelemből. Szeretni kell. Mindig, mindenkor. Magunkat és másokat is. És gyakran ki kell mondani, hogy mit érzünk, mert az fontos. Nem lehet annyival elintézni, hogy a másik úgyis tudja mit érzek, mert ez nem igaz. Az embereknek szükségük van egymásra és pozitív visszajelzésekre. Annyi rossz ér minket nap mint nap, hogy ez feltétlenül fontos.

A mai napon új év kezdődik. Ilyenkor fogadalmat szoktak tenni. Én azt fogadom meg, amit mindig ezen a napon. Szeretni fogok. Megpróbálok nem félni és csak egyszerűen szeretni. Mindenkit, akit elém hoz az élet. Persze ez nem fog mindig menni, tudom. Nem lehet mindenkit szeretni, mert az képtelenség. De megpróbálom. És akárhányszor úgy érzem, hogy ki kell mondanom, ki is fogom, mert ezzel örömet szerezhetek. Szeretni jó. Szerencsés vagyok, amiért vannak emberek, akiket szerethetek.

A béke azt hiszem szerető szívekben lakozik. Ha ezt a szeretetet és békét át tudjuk adni másoknak, akkor már nem éltünk hiába.

"Egy háborút éppúgy nem lehet megnyerni, ahogy egy földrengést sem."

https://www.youtube.com/watch?v=SzJem7-UY3E